Ennek a meglehetősen többértelmű :-) címnek látszólag nem sok köze van mai rövid szösszenetemhez és csak a legvégén fogom felfedni, miért is esett épp erre a választás. Legutóbb (kb. egy éve) arra tettem ígéretet, hogy egy ideig magyar szálakon folytatom tovább bejegyzéseim. Hamarosan vissza is fogok térni erre a csapásvonalra, de ha nem haragszotok, egyelőre újbóli bemelegítésként kicsit könnyedebb témák felé veszem az irányt. A mai blogolósdi összekötő kapcsa Lisa Cholodenko lesz.
Lisa Cholodenko
1964-es szülésű, Los Angelesben élő, ukrán zsidó bevándorlóktól származó leszbikus filmrendező. Néhány sikeres, belső berkekben elismert rövidfilm után rendezte meg azt a filmet, amivel kapcsolatban elöljáróban csak annyit, hogy egy általam összeállítandó leszbikus filmes toplistán előkelő dobogós helyen végezne. Bejegyzésem jórészt ezt a filmet érinti majd. A címe: High Art. A másik, ugyancsak említésre kerülő munkája 2010-ben már nemzetközi sikereket és elismeréseket (pl. Golden Globe díj és Oscar-jelölések) hozott a konyhára, és mivel jó kis mozi volt, erről is megemlékezünk (The kids are all right).
High Art
„…Maybe it’s a love issue and a drog problem. Or a drog issue and a love problem. I dont’ know…”
Fentebb már írtam, hogy nagyon kiemelkedőnek tartom ezt a filmet. Manapság már csak úgy ömlenek kifelé filmszalagon a különféle leszbikus történetek. Egy egész hadseregnyi film fő vagy melléktémájává vált a leszbikusság. Trendi iparág lettünk. Persze nem baj ez. Viszonylag kevés olyan film van ezek között azonban, amit a „minőségi” kifejezéssel illethetnék. Többségük forgatókönyve sekélyes, unalmas, kaptafa-ízű, urambocsá’ idétlen. Szégyenlős mosoly az egyik oldalról, laza vagányság a másikról, lassú közeledés utáni hirtelen összebújás, majd menekülés önmagunk és a másik elől, felvállalás-dilemmák, egymásra találás, hepiending or drámai vég. Ebből a kényelmes szögből kevés film mozdul el. Persze megnézzük őket, mert nyilván jó dolog látni szép leszbikus ajkak összeforrását, meg szép leszbikus testek összeolvadását. De ennyi, esztétikai élménynél nem nyújt többet. A High Art szerencsére valami egészen más. Cholodenko 1998-ban rendezte, és bár csak kevesen figyeltek fel rá, mindenképp egyedi alkotás.
S hogy mitől különleges? Valahogy minden egyben van benne. Téma, mondanivaló, impresszív atmoszféra, minimalizmusa ellenére is hatásos dialógus, jó zene, egyedi arcú, kitűnő alakításokat nyújtó színészek. Nem sztárok. Akkor sem voltak azok és azóta sem lettek. A két főszereplő, a Syd-et alakító Radha Michell és a Lucy Berlinert megformáló Ally Sheedy neve gondolom, nem cseng ismerősen. Fel-feltünedeztek itt-ott azóta is, de egyiküknek sem jutott osztályrészül ama bizonyos „áttörés”. Mint ahogy sajnos a Greta-t játszó Patricia Clarksonnak sem. Pedig piszkosul jó színésznő. Karaktere, hangja, játéka briliáns és feledhetetlen. Három női név tehát. Igen, igen, lennie kell itt egy szerelmi háromszögnek. De nem csak az ebből fakadó feszültségek viszik előre a drámai alkotást. A fentebbi, dőlt betűvel szedett, angol nyelvű idézet a művészvilág álságaival és az alkotás kényszerével radikálisan szakító, visszavonult, valaha híres fotóművész, Lucy szájából hangzik el a film vége felé. Lucy színész barátnőjével, a szintén valaha jobb napokat is megélt, német származású Greta-val él együtt. Meg egy, a hétköznapok üressége elől a kábítószerek tompító élvezetébe menekülő baráti kompániával. Napjaikat többnyire egy bérház belső terében tengetik. Kiábrándultan, passzívan, cinikusan és bódultan. Amíg az alattuk lévő szinten el nem kezdenek vízcseppek hullani a plafon repedéséből és emiatt be nem csönget hozzájuk a konformista és ambiciózus Syd, aki történetesen épp egy fotóművészeti magazinnál dolgozik. Syd-nek feltűnnek a lakásban mindenhová kiaggatott művészi fotók, és részben egyéni vonzalmak miatt, részben karrierjében kitörési pontot szimatolva egyre gyakoribb látogatója lesz Lucy-nek és az ő különös világának…Többet nem árulnék el.
Bár Cholodenko-nak akadtak ezután a film után olyan rendezései is, melyekben már komoly hírességekkel dolgozott együtt, mint pl. a Laurel Canyon, mégcsak töredékében sem sikerült azt a tökéletes arányt megvalósítania, amit a High Artban megteremtett. Leszbikus csókokban ugyan ebben a filmben sincs hiány, nem is akárkik váltják, mint Frances McDormand és Kate Beckinsale, ez sem sokat segít a darabos és mondanivaló nélküli filmnek, mely mintha szerény utánérzése lenne a High Artnak. Hiába az egyébként kitűnő színészek és a jó zene. Igen, a jó zene mintha külön védjegye lenne Cholodenko-nak, aki 2010-ben végre újra előrukkolt egy nagyszerű alkotással. Ezúttal inkább a vígjáték felé véve az irányt.
The kids are all right (A gyerekek jól vannak)
„Nem kéne sza
kítanotok…Öregek vagytok hozzá”
Ez a film a rendezőnő karrierjének is jót tett, hiszen számos nagy díjat és jelölést kapott. Nem kisebb hírességek játsszák benne a főbb szerepeket, mint az általam nagy becsben tartott, Az órákban is lenyűgözőt nyújtó Julianne Moore és Anette Bening. A színészi játék most is elsőrangú, a zeneszámok dögösebbnél dögösebbek, a forgatókönyv pedig ötletes, egyedi és pikáns, az egész film úgy üdítő, ahogy van. Adott ugyanis két, annak idején azonos donortól, mesterséges megtermékenyítés segítségével született kamaszgyerek. És adottak az őket külön megszülő szülők, Nic és Jules, a középkorú leszbikus pár. Ismerjük el, már ez sem semmi:-). Csakhogy a kíváncsiság felébred a gyermekekben közös spermadonoruk/apjuk iránt, akiről kiderül, hogy sármos, „jófej” életművész és bártulajdonos. Ezzel pedig kezdetét veszi egy egész sor bonyodalom a napsütötte Californiában élő, cseppet sem szokványos családban. A továbbiakat ezúttal sem árulnám el, tessék megnézni. Szórakoztató élményben lesz részetek.
Na és akkor végül jöjjön a kissé furcsa cím magyarázata:-) Többször említettem Cholodenko kiváló zenei ízlését. Ez a dal pl a film végén hangzik fel…
Jó éjt! Hamarosan újra jelentkezem!
