Az egyik magas volt, szőke és letaglózóan szép, a másik alacsony, sötét bőrű és letaglózóan csúnya…Ha külső jegyeik után próbálnák párhuzamot vonni kettejük között, sok egyezést esély sincs felfedezni. És mégis. Annyi mindenben hasonlítottak: Mindketten svédek voltak. Mindketten királynők (igaz, az egyikük koronázatlan). Mindketten lemondtak „trónjukról” életük egy pontján, hogy aztán e döntésük miatt (is) örök rejtélyként váljanak mítosszá. Mindketten hajadonok maradtak. Mindketten átélték azt a bizonyos tragikus-halhatatlan szerelmet. Mindketten nőkkel. Mindkét esetben levelezés formájában élt tovább a kapcsolat. Mindketten utálták az alkoholt, viszont imádtak nadrágban járni-kelni és nagyokat káromkodni….:-)

Hogy emellett mi kötötte még össze őket? Kiderül mai cikkünkből… 

„Inkább a halál, mint a házasság”

 Krisztina svéd királynő

 Gusztáv Adolf svéd királynak 1626-ban leánygyermeke született. A csecsemő királylányt egy ügyetlen szolgáló leejtette, s annyira összezúzódott a válla, hogy az élete végéig ferde maradt, nyomorékként nőtt fel, sokan púposnak csúfolták. Testi hibákból azonban jutott még neki bőven: svéd létére sötét bőrű és alacsony termetű volt, az orra pedig nagy és görbe, mint egy fiúé. Anyja igen nehezen hozta a világra, és ezt mindig lánya szemére hányta, aki így később nem törekedett arra, hogy maga is anya lehessen. Apja titokban fiút remélt, így lányát trónörökösként neveltette és férfi ruhákban járatta. Mikor 1632-ben Gusztáv Adolf elesett a lützeni csatában, a gyermek Krisztina lett a névleges uralkodó, „Isten kegyelméből a svédek, gótok és vandálok királynője, Finnország nagyhercegnője és Észtország hercegnője”. Miután Gusztáv Adolf 1632-ben elesett a lützeni csatában, hatéves lánya került a trónra, aki helyett az Oxenstierna kancellár vezette régenstanács irányította az országot. Történt, hogy Krisztinánk édesanyja, Mária Eleonóra királyné 1633 nyarán hazavitte férje bebalzsamozott holttestét. A királynét őszinte gyásza olyan túlzásokra ragadta, amely elborzasztotta a svéd udvart, így például férjének porhüvelyét egy éven át tartotta felravatalozva. (bizonyára Johanna, az „őrült” lehetett a példakép:-). A szakadatlanul zokogó édesanyának azonban még ez sem volt elég: a kislány ágya fölé függesztette az apa szívét rejtő urnát, s arra kényszerítette a gyermekét, hogy a lefüggönyözött szobák csendjében imádkozzon. Nem csoda, ha Krisztina lelkében életre szóló ellenérzést váltottak ki a lutheránus vallással szemben a véget nem érő gyászbeszédek és szertartások, talán ennek is köszönhető későbbi nagy botrányt kiváltó katolizálása. A kis királynőt azonban pozitív hatások is érték: például rendkívül alapos képzésben részesült. Élénk esze, csillapíthatatlan tudásvágya, mely egész életében jellemezte, már ekkor megmutatkozott. A svéden és a németen kívül megtanult franciául és flamandul is, jól olvasott latinul és görögül. A koraérett trónörököst a kancellár vezette be a politikába, az intelligens és erős akaratú Krisztina 14 éves korától részt vett a régenstanács ülésein. Ám nemcsak a korban és nő létére szokatlan eszével tűnt ki „Észak Minervája”…Krisztinánknak ugyanis női testbe zárt férfilelke volt… Minden alkati hibája dacára úgy lovagolt, vívott és párbajozott, mint egy férfi. Még káromkodásban is túltett rajtuk…És szeretni is csak férfiként tudott…Nőket…

A bajok is itt kezdődtek, hiszen mikor tizennyolc évesen ténylegesen is át kellett vennie Svédország irányítását, környezete mindenáron férjet akart neki keresni, de erről ő hallani sem akart. Hiszen már szerelmes volt. Név szerint Ebba Sparre svéd grófnőbe…(←Ím a portré). Először csak nagyon megtetszett neki, udvarhölgyévé nevezte ki, és mindig a közelében akart lenni. Később menthetetlenül beleszeretett. Hogy mi volt a helyzet eközben Ebba érzelmeit illetőleg? A hölgy igencsak meglepődött már azon is, hogy a fiatal királynő először barátságába fogadta, hát még amikor kiderült, hogy többet is akar tőle. Mégis igent mondott, és ettől kezdve gyakorta töltötték együtt az éjszakát, sőt olykor nappal is összebújtak:-). Ebba ugyan nem volt szerelmes, mégis hagyta, hogy Krisztina imádja őt érzelmileg (és testileg). Hamarosan meg is indult a suttogás az egész országban. Krisztina belátta, hogy lepleznie kell rajongása irányultságát, ezért úgy tett, mint aki elfogadja előkelő urak udvarlását. A férjhez menéstől azonban továbbra is makacsul elzárkózott. Nem úgy hőn szeretett Ebbájától: ha csak tehette, továbbra is mindig a közelében töltötte minden szabad idejét. A viszony tizenkét éven át tartott, (Ebba 1652-ben férjhez ment) ám a grófnő iránti érzelmei sohasem hűltek ki, legalábbis a levelezése erről árulkodik. Mivel a házasság gondolatával soha nem tudott volna megbarátkozni („Inkább a halál, mint a házasság!” – vált híressé a korban merész kijelentése), úgy döntött, megválik trónszékétől.  Senki sem értette döntését, hisz a korabeli Európa egyik legerősebb monarchiájának koronájáról készült lemondani. Krisztinának egy ügyes húzással sikerült elérnie, hogy élete végéig annyi pénzt kapjon az államkasszából, hogy ne legyen gondja a megélhetéssel. Mikor 1654-ben végleg elhagyta hazáját, sok száz ládában vitte el mindazt, ami kedves volt számára: műtárgyakat, könyveket, családi ékszereket. Csak épp a legféltettebb kincsét kellett otthon hagynia: Ebbát.

Amikor már nem lehettek együtt, gyakorta váltottak levelet. Krisztina külföldön óvatosabb volt, mint otthon, nem akart nyomokat és az Ebbától kapott összes levelét megsemmisítette, miközben ő maga számolatlanul írta hozzá forró vallomásait. Bár a királynő Ebbát is felszólította, hogy semmisítse meg az intim iratokat, a grófnő hanyagságból, hiúságból vagy pénzéhségtől vezetve eltett néhányat, és ezek máig fennmaradtak. Az egyikben három év távollét után így vall a királynő érzelmeiről:

„Most, hogy a világ legműveltebb táján láttam nemünk legszebb és legbájosabb tajgait, most még nagyobb bizonyossággal állíthatom, hogy sohasem láttam nőt, aki felvehetné veled a versenyt, mert te elragadóbb vagy mindenkinél...Mondd hát, van-e, ami megvigasztalhat, hogy örökre elválasztattunk? De még ha szembe kell is néznem a gondolattal, hogy talán soha többé nem látlak, egészen bizonyosan tudom: mindig szeretni foglak és kegyetlen vagy, ha kételkedsz ebben. Nem szabadna kételkedned olyan barátságban, amelyet hároméves távollét után sem csökkent. Ha eszedbe jut, milyen hatalmad van felettem, jusson az is eszedbe, hogy tizenkét évig bírtam szerelmedet. Oly végtelenül hozzád tartozom, hogy sohasem veszíthetsz el, és csak halálommal szűnlek meg szeretni.”

Mindamellett hogy a trónról lemondott, hogy a nőket szerette, még két érdekes és híres-hírhedt tettét emeli ki minden róla szóló életrajz: az egyik, hogy katolizált. Ez majdnem jóvátehetetlen bűnnek számított a lutheránus svéd végeken…Rómában maga a pápa, VII. Sándor fogadta vallása új „büszkeségét” mégis leírhatatlan megkönnyebbülést érzett, mikor Krisztina távozott az örök városból. (Nem örökre, mert végül is Rómában halt meg). Minden oka meg volt rá, az exkirálynő ugyanis óriási botrányt kavart finoman szólva is excentrikus viselkedésével: a miséken strucctollas férfikalpagban jelent meg, és ha már ott volt, trágár viccekkel szórakoztatta ideiglenes „padtársait”. Krisztina kényszerű emigrációja alatt keresztül-kasul bejárta Európát. És bármelyik városban megjelent, egyre csak dagadt rossz hírneve. Az újságok rendre „Szodoma királynőjének” titulálták. Feljegyezték, hogy Antwerpenben felszedett egy fiatal lányt, Savoyában pedig megkísérelt elrabolni egy hercegnőt, aki megtetszett neki. Franciaországban először akkor keltett riadalmat, amikor egy kastély úrnőjét fürdés közben lepte meg, és azonnal szerelmet vallott neki. A megriadt fiatalasszonyt magához ölelte és addig csókolgatta, míg az ki nem szabadult szorításából. A másik itteni botránya a fontainebleau-i kastélyban esett meg. Két udvaronca, Santinelli gróf és Mondaldeschi márki, a titkára egymást sikkasztással vádolva összeveszett. A tartózkodó Krisztina „ítélkezett” fölöttük, s két szolgája serény végrehajtóként saját kezűleg kaszabolta le Monaldeschit. A rossz nyelvek szerint 17. századi Szapphónk végül beleszeretett titkárába, aki nem adta át neki a kettejük kapcsolatáról szóló kompromittáló leveleket és így állt bosszút. Akármi is állt a háttérben, a királynő kiszámíthatatlansága és kegyetlensége mindenkit elborzasztott, a véres tett végleg tönkretette hitelét.

Krisztina soha nem láthatta viszont sem hazáját, sem élete szerelmét…1661-ben Ebba fiatalon meghalt és bár már hét éve nem látták egymást, a veszteség végleg összetörte a „kegyetlen” Krisztina szívét…

  „Valószínűleg agglegény maradok egész életemben…”

 Az „emberi” Garbo

 „Titokzatos”, „időtlen szépségű”, „különleges”, „érzékeny”, „magnetikus”, „talányos”, „hűvös”, „hiteles”, „csodálatos, misztikus”… „A század arca”, „a skandináv szfinx”, „a svéd Mona Lisa” „a kétarcú nő”, „magányos csillag”, „erotikus remekmű”, „a magába visszahúzódó tisztaság” „álomból és húsból szőtt”, egyszerre „ösztönös és tudatos tehetség”…Az „isteni Garbo” – ilyen és hasonló jelzők tömkelegét olvashatjuk, ha besétálunk a Grabo-labirintusba. Mi újat is mondhatnánk róla? – sóhajtunk fel. Nem is kísérletezünk e meddő kihívással, ehelyett, amennyire lehetséges, inkább Garbo emberi oldalát igyekszünk megmutatni, még akkor is, ha magánélete kérdőjelei nem fognak automatikusan kijelentésekké formálódni e cikk elolvasása után sem. Garbo a titkaival együtt teljes…Mivel továbbra is hadilábon állok az „adatolt életrajz” nevű jelenséggel, inkább néhány érdekességet jegyeznék le róla, mielőtt rátérnék a főcsapásra…Persze nem olyanokra gondoltam, hogy róla nevezték el a garbót…:-) Hanem például ilyenekre:

Közvetve Bethlen Gábornak köszönhette művésznevét, (felfedezője, Maurice Stiller adta neki e nevet forgatókönyvíró barátja segítségével, akit nagyon érdekelt Erdély történelme, és tanulmányt írt Bethlenről. Ő javasolta a „Gabor” nevet, amit Stiller egy ügyes húzással Garbóra alakított.)

Történt egyszer, hogy egy francia fiatalember, mikor Garbo egy mozijában csókra nyitotta ajkait, felállt a helyéről, átgázolt az előtte lévő széksorokon és egyenesen belesétált a filmvászonba. A mozielőadást le kellett állítani…(Lehet, hogy előző életemben én voltam az a fiatalember:-)

Skóciában egy másik fiatalember megpróbált ellopni egy Garbo-fényképet a moziból. Az eset tárgyalásán a bíró a következő kérdést tette fel: „Ki az a Greta Garbo?” Az egész világon talán ő nem tudta egyedül…Az ügy azonnal be is vonult a Garbo-legendáriumba.

Feljegyezték róla, hogy önmaga alakításait mindig úgy nézte, mint egy idegenét és folyton egyes szám harmadik személyben kommentálta, valahogy így: „Most rágyújt. Milyen sokáig tartja ott a kezét. Vajon mért néz most így?” :-)

Meg azt is feljegyezték róla, hogy imádott gyalogolni, utált tükörbe nézni, autogramot és fényképeket osztogatni és hogy még forgatás alatt is saját viseletes papucsában járt…

A legkedvesebb történetem úgy szól, hogy egy esküvő után az ifjú férj így szólt nejéhez: „Életem végéig hű maradok hozzád! Kivéve persze, ha alkalmam lenne Garbóval megcsalni téged.” Mire az ifjú ara: „Ó kedvesem, vele én is megcsalnának”…:-) (én ezt azzal kontrázom meg, hogy én meg minden nőt meg tudtam volna csalni Garbóval, ha abban az időben élek:-).

Ez a poéngyanús kis epizód is érzékelteti, milyen hatással volt (van) mindkét nemre…Határozottan volt benne valami androgün-jelleg…  

Talán emiatt esett meg hozzá kötődő másik kedvenc történetem, hogy egy újságíró azt írta le róla egy lapban, hogy nőimitátor, és hogy valójában egy svéd diplomata…:-)

Imádóit „garbomániákusoknak” nevezték. Amit viszont ő imádott, az a magány volt. Közismert, hogy mindössze 36 évesen, sikerei csúcsán hátat fordított a filmvilágnak és élete hátralevő részét teljes titokzatosságba burkolózva töltötte. 1990-ben, 84 éves korában mégsem a feledésbe, hanem a halhatatlanságba távozott…

Garbo titokzatosságának mítosza először talán akkor kezdett feselni, mikor születésének 100. évfordulóján egy bizonyos Tin Andersen Axell gondolt egyet és írt egy regényt Garbo ismeretlen leveleinek felhasználásával, melyeket egyetlen szerelméhez, Mimi Pollak színésznőhöz írt. (A levelekhez Mimi halála után annak fia révén jutott.)

A Stockholm szegénynegyedében felnövő, előbb fodrászsegéd majd áruházi kalaposlány és reklámmodell Gréta mindig színésznő szeretett volna lenni. Úgy tűnik, nagyon akarhatta, mert  rövidesen mellé szegődött a szerencse: egyik barátnőjének apja elintézte, hogy a Dramaten ösztöndíjasa legyen. Itt remek humorával ugyan azonnal a társaság bohóca lett, legbelül azonban magányos volt és komplexusokkal küszködött. Greta ugyanis jóval szegényebb és ebből fakadóan műveletlenebb is volt a jó házból való csoporttársaknál. Abban az időben egyetlen igazi, bizalmas barátja volt: Mimi Pollak, vagy ahogyan ő nevezte: „Mimóza”. A Miminek írott levelei azért is érdekesek, mert egy teljesen új Gretát tárnak elénk, egy cseppet sem hűvös, visszafogottan elegáns istennőt, akinek a világ hitte. A másik Garbo szívesen pezsgőzött (és most kicsit ellentmondásba keveredek Garbo alkohol utálatát illetőleg), imádta a dzsesszt, szipkából szívta a cigarettát, és olykor nagyokat káromkodott. Lelke mélyén talán ugyanaz a talpraesett, felvágott nyelvű, külvárosi lány maradt, aki 1922-ben belépett a Dramaten színiiskolájába. És érzelmileg végig hűséges volt Mimihez. „Gretának volt nagyobb szüksége Mimire. Ő volt az első és talán legnagyobb szerelme. A világot és önmagukat felfedező akadémistaéveik meghatározóak voltak Greta felnőtté válásában. Mimi, az osztrák zsidó származású, egzotikus lány elbűvölte Gretát, számára mindazt jelentette, ami saját életéből hiányzott, s amire folyton vágyott: polgári jómód, művelt szülők, liberális család. S bár találkozott még olyan nőkkel és férfiakkal, akik megérintették őt, soha senki nem nyerte el teljesen a bizalmát és szerelmét. Gyerekkorától küzdött önbizalomhiánnyal, vágyott az őszinte szeretetre és elfogadásra. Mimi volt az egyetlen, akinek félelem nélkül kiadta magát, megtalálta benne a maga ideálját. Mimi mindörökre iránytű maradt számára. Még azután is, hogy férjhez ment, vidékre költözött, Greta pedig Amerikába utazott.” Levelezésük ennek ellenére 60 éven át tartott. Nagy valószínűséggel sosem feküdtek le egymással.

Garbonak azonban voltak (lehettek) más nők is az életében…

A hivatalos verzió szerint Garbo és Dietrich állandóan konkuráltak egymással. Garbo az MGM, Dietrich a Paramount arca volt, ám a küzdelem nem csak a film világában zajlott a nagy vetélytársak között.  A személyes vetélkedés mellett („Ki az a Marlene Dietrich?” – kérdezte egyszer Garbo) a magánéletben is volt ok feszültségre: Marlene elszerette vetélytársától Mercedes de Acosta forgatókönyv-írónőt. (lásd eggyel korábbi cikkünket). Nos lehet, hogy valóban így volt, ám Marlene Dietrich, a berlini színházi világ legaktívabb tagja a gátlásos Greta Garbót is elcsábította - állítja Diana McLellan The girls (A lányok) című könyvében. Eszerint Greta Garbo és Marlene Dietrich szerelmi kapcsolatot tartott fenn az Örömtelen utca című film 1925-ös berlini forgatása alatt, de ezt mindketten titokban tartották, illetve tagadták. Greta Garbo 1924-ben, pályája legelején több európai fővárosban megfordult. Berlinben egy Valeska Gert nevű sikeres balerina és revütáncosnő vezette be az éjszakai életbe. Rendszeresen jártak egy leszbikus bárba, a Fehér Egérbe (no comment:-) is. Hamarosan csatlakozott hozzájuk Marlene Dietrich, akit a The girls írónője így jellemez: „Az akkor 23 éves színésznő rengeteg szexuális tapasztalattal rendelkezett, és mindenkit felhabzsolt, aki az útjába került. Nagy örömmel hordozta Garbót a homoszexuális bárok, a cirkuszok, a piszkos kabarék világában, és bemutatta őt sok politikusnak és művésznek is. Bevezette őt az érzékiség cenzúramentes világába, és az úttörő színházi életbe is”. Garbo pedig csodálta az akkor már sikeres Dietrichet. Marlene volt a berlini színházi világ legaktívabb és legszenvedélyesebb biszexuális tagja. A gátlásos, szorongó Garbót is elcsábította, és meggyőzte arról, hogy „a szex leglényegesebb eleme a titok”. Garbo és Dietrich egész életükben azt mondták, hogy sem a film forgatása alatt, sem utána nem találkoztak, és nem is ismerték egymást. Higgyük el nekik(?).

Az ugyancsak hivatalos verzió szerint Mercedes de Acostával is csupán baráti volt a viszonya (Mercedes Here lies the heart című könyvének megjelenéséig. Utána ugyanis Garbo is megharagudott korábbi barátnőjére). Mercedes, a spanyol arisztokrata ivadék akkoriban, mikor megismerkedtek, már híres jelenségnek számított felsőbb körökben. Emellett sokoldalú volt és művelt. Ez vonzotta Garbót hozzá. Történt egyszer, hogy Garbo meghívást kapott tőle (akkoriban Mercedes, aki forgatókönyveket is írt, épp Hollywoodban tartózkodott és épp egy Garbóhoz közeli villában lakott) egy vegetáriánus vacsorára. Csakhogy elfelejtette „isteni” színésznőkkel közölni, hogy ez egy kétszemélyes estély lesz. A „svéd szfinx”, aki híres volt arról, hogy még ismerősök meghívásait sem fogadja el, annyira szerette az egyedüllétet, e meghívásnak mégis eleget tett, mert kíváncsi volt „Drakula asszonyra”. A két nő hamar összebarátkozott. Mercedes bevezette a művészetek világába (és ha igazak a hírek, ágyába is). Emellett számos közös vonás kötötte össze őket: mindketten imádták a természetet és megrögzött egészség-mániákusok voltak. Mercedes gyakran vitte el imádata tárgyát hangversenyekre, ilyenkor mindig úgy intézte, hogy senki se üljön mellettük. A kiállításokat is csak látogatási idő után nyittatta ki számára. A „vegetáriánus-jógás” életmódra, sőt az elegáns öltözködés fortélyaira is ő szoktatta rá. 

Na ez volt az A verzió, mert a B verzióról előző cikkünkben olvashattatok:-)

Persze Garbót más nőkkel is „hírbe” hozták, így Lillan Thasman, Eva le Gallienne, Fifi D’Orsay és Louise Brooks színésznőkkel, Louis B. Mayer lányával, Irene Selznick-kel (aki szerint Garbo megpróbálta elcsábítani őt, de ő nem állt kötélnek. Micsoda luxus! – teszem hozzá Garbo-fanként)

Egyesek szerint Salka Viertellel is volt viszonya. Ő volt az a nő, aki bizonyos források szerint Mercedest és Garbót bemutatta egymásnak és nem mellesleg Mercedes korábbi szeretője volt (szintén bizonyos források szerint:-). Salka, aki korábban színésznő volt, egyébként több forgatókönyvet írt Garbónak, köztük élete nagy filmszerepét: a Krisztina királynőét is…

Hoppá, vissza is kanyarodtunk Krisztinához!

Mata Hari és Walewska grófnő ide, Anna Karenina és Ninocska oda, Garbo legkedvesebb szerepálmának a 17. században élő svéd királynő megformálását tekintette. Salka 1932-ben – mikor Garbo épp meglátogatni készült imádott hazáját – kezébe nyomott egy könyvet, hogy olvassa el. A Krisztináról szóló életrajzi mű annyira megtetszett skandináv istennőnknek, hogy azonnal megkérte Viertelt, hogy írjon belőle forgatókönyvet. A Krisztina valós életével köszönőviszonyban sem lévő forgatókönyv hamarosan meg is érkezett Stockholmba. Garbónak mégis tetszett. Mert elfogult volt. A rengeteg rokon vonás miatt, ami összekötötte őt poszthumusz honfitársnőjével. Soha még ennyire nem akart szerepet eljátszani, mert végre rátalált arra a nőre, aki annyi mindenben hasonlított az ő jellemére. (Pedig még csak nem is sejthette ekkor, hogy egyszer ő is önszántából fog „lemondani” jelképes színészkirálynői trónjáról). Garbó egyébként igazán szexi a filmben férfikosztümben és puskával a kezében…Itt hangzott el a híres mondat: „Agglegényként halok meg”… 

Mi viszont ne akarjunk aggleányként meghalni, inkább csajozzunk, flörtöljünk sokat, vagy csak találjuk meg az „igazit”…

Hajrá leszboszorkák, hajrá angyalok!

Ps: Majdnem elfelejtettem! A Pinceszínházban Axell könyvéből színdarab készült kishazánkban kedvenc színésznőmmel, az „isteni” Fullajtár Andreával a címszerepben…Jó lenne tudni, megy-e még a darab, és ha igen, eljönne rá velem valaki?:-)))

Ps1: Egy kis vizuális élmény…Így csókol Garbo nőket:-)