CaféLeszbosz

Eme blog arra a melegen nemes feladatra tesz kísérletet, hogy csokorba gyűjtsön mindent, ami a leszbikussághoz kötődik, csak kicsit másképp szól a „másságról”: elsősorban kulturális vonatkozásait veszi hanyagul szubjektív eleganciával górcső alá leszbikus univerzumunknak, legyen szó irodalmi alkotásokról, filmekről, egyéb művészeti ágakról, „méltán hírességekről”. Vagyis aki dielvördről, imedzsinmíendjú-ról, Madonna, Britney és egyéb trendi hölgyhírességek nemzeteket átívelő csókváltásainak misztikus üzenetéről, Lindsay Lohan leszbikus kalandjairól és EcetTera… akarna e helyütt olvasni, az egy másfajta kávézóba üljön be, amolyan gyorsbüfésbe:-)

Bemutatkozás

Ladies and Ladies and Gentlewomen!:-)

I am Gina…(but not Gershon, és mégcsak nem is a nagy Loló:-)
Teljes nevem Venus Aphrodité Gina Monologue, de szólítsatok csak Ginának…

Friss topikok

MINDENÜTT NŐ?

GinaM 2011.02.24. 18:16

Drága Hölgyeim!

A mai alkalommal még mindig a némber van-ok világában időzünk egy kicsit. Elsőként megismerkedünk egy amerikai írónővel, akinek a tengerentúlon először sikerült felborzolnia a leszbikusság akkor még kényes témájával a háború utáni műkényelembe és mccarthyizmusba menekülő kedélyeket miután két nő viszonyát tabudöntögető természetességgel írta meg, aztán pedig a képzőművészet világába kalauzolunk el benneteket, bemutatva – még az „aduász”/”nagyágyú” Frida Kahlo és Tamara de Lempicka hölgyek előtt – egy olyan némber van-t, akiről hamar kiderül, hogy valójában nem is némber…:-) 

 Patricia Highsmith  

Patricia Highsmith 1921-ben született, New Yorkban nőtt fel. Apja és anyja még születése előtt elváltak. Hat évesen New Yorkba költözött édesanyjával és nevelőapjával, majd 12 évesen egy évre nagyanyjához küldték, amit elűzetésként élt meg és élete legszomorúbb éveként emlékszik rá. Kapcsolata szüleivel nem volt felhőtlen, amihez bizonyára anyja bizarr vallomása is hozzájárult: egyszer beismerte lányának, hogy amikor állapotos volt vele, terpentin ivott, hogy elveszítse a magzatot. Ez a sokkoló történet egész életén végigkísérte(tte). 1942-ben szerzett bölcsészdiplomát a Columbia Egyetemen, ahol angol, latin és görög nyelvet tanult. Patricia ugyan különleges tehetséget mutatott a szobrászat terén ám eltökélten írónak készült. Az ehhez vezető úton is hamar elindult: tizenéves korában sok történetet írt, amelyet képregény írás követett, sőt egy New York-i könyváruházban is dolgozott eladóként. Már első regénye megalapozta számára a hírnevet. 1950-ben jelent meg az Idegenek a vonaton, mely műfaját tekintve lélektani krimi. A kor nagy rendezőzsenije Alfred Hitchcock azonnal fel is kapta a fejét rá, hamarosan megszületett a regény filmváltozata, melyhez a forgatókönyvet sem kisebb személyiség írta, mint Raymond Chandler…Későbbi alkotásaiban is rendre megmarad ennél a „vonalnál”, műveiben a bűnügyek pszichológiai és filozófiai mélységet kapnak, nem a szó klasszikus értelmében vett krimikről van szó tehát, legalábbis nem ahogy azt Agatha Christie-től, Arthur Conan Doyle-tól és más nagy krimiszerzőktől megszoktuk, ahol adott egy (vagy több) gyilkosság, és egy nyomozó, aki aprólékos munkával és agytornával a regény végére feltárja az olvasó számára a megoldást. Highsmith bűnügyi regényeiben a „jó és a rossz” fogalompárosa összemosódik. Szereplőiről ugyanis nem lehet eldönteni, hogy hidegvérű gyilkosok vagy maguk is áldozatok.  Az írónő legismertebb és legnépszerűbb alakja Tom Ripley, akinek karaktere több regényt és filmforgatókönyvet ihletett és akivel először az írónő 1955-ben megjelent A tehetséges Mr. Ripley című regényében találkozhatunk. Amerikai otthonából 1963-ban végleg az öreg kontinensre költözött, előbb Kelet-Angliában, majd Franciaországban élt, végül Svájcban telepedett le, itt érte utol a halál: 1995. február 4-én halt meg leukémiában.

Magánélete nem volt sem felhőtlen, sem pedig hétköznapi. Ismerősei közül többen is mogorva, kellemetlen személyiségnek, sőt mizantrópnak tartották, emellett alkoholista volt, és egyetlen kapcsolata sem tartott néhány évnél hosszabb ideig. Sokkal jobban érezte magát az állatok, mint az emberek társaságában, egy alkalommal azt nyilatkozta: „A képzeletem sokkal jobban működik, hogyha nem kell emberekkel beszélnem.” Nőkkel és férfiakkal egyaránt voltak kapcsolatai, férjhez sohasem ment, gyerekei sem voltak. Életét többnyire egyedül, a világtól elvonultan élte le, napi több órát töltve az írással.

 „…ha az ember a hajlama ellenére él, az maga az elkorcsosodás.”

 Carol

A regénynek különleges elő (és utó) története van. 1952-ben egy „egykönyves szerző”, bizonyos Claire Morgan A só ára címmel megírt egy leszbikus szerelemi történetet, mely hamarosan olyan népszerűségre tett szert, hogy közel egymillió példányban kelt el. Végül 1984-ben Highsmith beismerte, hogy valójában ő rejtőzik eme írói fantázianév mögött. A rafinált inkognitóval - mint azt a Carol címmel 1991-ben újra és immáron saját nevével megjelenő kiadásához írt utószavában bevallotta - azt kívánta elkerülni, hogy a közvélemény a „leszbikus író” címkével ruházza fel. (Az már más kérdés, hogy így meg a „krimiíró” címkéje tapadt rá, kissé valóban leegyszerűsítve helyét az irodalomban.) Az utószó azért is érdekes számunkra, mert nagyvonalakban megtudhatjuk a mű előtörténetét: a szerző még fiatal lányként egy New York-i nagyáruházban rövid ideig eladónőként dolgozott, (akárcsak főhősnője), és őt is rabul ejtette egy elegáns női vevő látványa (akárcsak főhősnőjét.:-). A finom felütés azonban másképp folytatódott az életben és másképp a regényben: az írónőt nem sokkal később bárányhimlő döntötte le a lábáról, főhősnőjét Therese-t azonban valami egészen más: egy szokatlan és elementáris erejű vonzalom a címszereplő, Carol iránt…Highsmith úgy "kárpótolta" magát a betegség miatt, hogy Therese alakjának megformálása közben kicsit magát is beleírta a történetbe, lévén, hogy számos önéletrajzi átfedés található Therese figurája és Highsmith között...

A végletekig mély, rejtett szerkezetekkel és motívumokkal, erős filozófiai ihletettséggel operáló európai (és dél-amerikai) irodalmon nevelődött olvasóként mindig ugyanaz a döbbenet fog el, ha színvonalas modern észak-amerikai regényeket kapok kézhez: hogy milyen nagyszerű érzékük van ezeknek a tengerentúliaknak ahhoz, ahogy az egyszerű, hétköznapi történetek mögött rejtőző apró lélektani igazságokat szellős vonalvezetésű történetekben megírják. Ez a hatás a Carol esetében sem marad el…Adva van egy felnőttségével és férfiak iránti „alig-vonzódásával” küszködő, ifjú és vonzó díszlettervező leány, Therese, aki tehetsége dacára egy New York-i áruház babaosztályán kénytelen munkát vállalni. Itt találkozik a címszereplővel, egy épp válófélben lévő, rendkívül szép, harmincas gyermekes asszonnyal, Carollal, akihez az első pillanattól kezdve elementárisan vonzódni kezd…Bár A só ára is találó cím, a Carol bizonyos szempontból még hitelesebb. A történetet ugyan végig Therese szemszögéből látjuk, Carol lehetséges érzelmeire végig csak egy-egy gesztussal utal az alkotó, ám ezzel együtt is ő „a vágy titokzatos tárgya”, mindent áthat izgató lénye. A történet laza füzérekben halad lineárisan előre, rendkívül - és épp ezért felkavaróan - finoman érzékeltetve azt az egyre erőteljesebbé váló kapcsolatot, mely a két nőt először csak lelkileg, majd testileg is összeköti. A történet egy idő után átcsap egy jó kis road movie-ba (nem is értem miért nem filmesítették még meg?), igazolva az amerikai írók térhatáshoz való nagyobb vonzódását az európaiak idővonzalmával szemben:-), majd egy kis - a mccarthysta idők hangulatát idéző - ördögűzésbe, ám minden jó, ha a vége jó.

Kedvcsinálóként következzék néhány idézés a regényből:

„Azt hiszem, a szexuális vágy lanyhábban lüktet bennünk, mint hinnénk, kivált, mint a férfiak hiszik. Az első kalandok többnyire csak a kíváncsiság kielégítését szolgálják, aztán meg ugyanazokat az aktusokat ismételgetjük, mert megpróbáljuk megtalálni a…barátot, társat vagy egyszerűen valakit, akivel megoszthatjuk a sorsunkat…Úgy értem, szerintem az emberek gyakran a szexben olyasmit próbálnak megtalálni, amit máshogyan sokkal könnyebb volna.”
És egy kis ellenhatás:-) : „…De amikor érezte Carol kezét mozdulni a vállán, tudta, hogy aludt. Immár hajnal volt. Carol ujjai a hajába markoltak, Carol szájon csókolta, és Therese-ben ismét úgy lángolt fel a gyönyör, mintha csak annak a pillanatnak a folytatása lenne, amikor Carol tegnap este a tarkója alá csúsztatta a kezét. Szeretlek, akarta mondani ismét, ám a szavakat kitörölte a borzongató és bizsergető gyönyör, mely hullámokban terjedt Carol ajkáról a nyakára, a vállára, s amely hirtelen végigfutott a testén. Szorosan ölelte Carolt, kizárólag őt érzékelte és semmi mást. Carol kezét, amely végigkúszott a bordáin, Carol haját, amely fedetlen keblét cirógatta. Aztán úgy érezte, mintha a teste eltűnne, egyre táguló körökben, amelyek egyre messzebb és messzebb futottak szét, távolabb, semhogy a gondolat követni tudta volna…”
Az én kedvenc részem egyébként ez: „Ez az éjszaka megint csak az idő azon szigeteinek egyike lett, amely ott rejlik a szív vagy az emlékezet mélyén, érintetlenül és végérvényesen.”

Nem szeretjük a romantikus kliséregényeket, mert „seízesebűze” módon unalmasak, fárasztóak, időpocsékolóak. Highsmith története szerencsére nem ilyen. Az írónő már első két regénye alapján kész, kiforrott személyiségként áll előttünk, megtisztelve minket azzal, hogy a sokak által még ma is (akkor meg még inkább) kényesnek ható téma miatti előítéleteket egy igényes kis remekművel ellensúlyozta, „verte vissza”. És emellett „első fecskeként” bátorságot adott az örökké önnön prűd puritánságában szenvelgő Amerikában hölgyek egy bizonyos csoportjának, hogy bátrabban vállalják fel másságukat, hogy ne kényszerüljenek hajlamaik ellenére konformista módon megalkudni, vagy alkoholba, netán öngyilkosságba menekülni…Hogy emellett mi a fő erénye a regénynek? Az, hogy mélyen emberi történetet mesél el, közhelyesség és túldramatizáltság nélkül, viszont magával ragadó természetességgel, az ihletett egyszerűség nyelvén. A McCarthy Amerikájában még botrányosnak számító Carol-t így hát nem véletlenül tartják számon a leszbikus szerelem kultuszműveként szerte a nagyvilágban. Highsmith egyébként burkoltan sok más munkájában foglalkozik a szexuális kisebbségekkel, sőt utolsó regénye, A kis G: Egy nyári idill, egy zürichi bár életét mutatja be, amelyben homo-, hetero- és biszexuális emberek szerelmi kapcsolatai bonyolódnak össze hol szerencsés, de inkább szerencsétlen kimenetellel.

 Az úr kissé leszbikus? – Henri de Toulouse-Lautrec

A cím nyílván kissé furának tűnhet, ám tény ami tény, leszámítva az antik világnak a szexualitást és ezzel együtt az akkor még természetesnek ható másságot nyíltan ábrázoló képzőművészeti alkotásait, Lautrec előtt senki nem mert ennyire nyíltan és empatikusan olyan témát ábrázolni, melyhez  - mindenkori francia csibészség ide vagy oda – jókora nyitottság és szabad szellem kellett. És persze zsenialitás. És különleges sors. Mert különleges emberhez különleges személyiség és sors illik. Előtörténetként ott van az előkelő származás, az ősök bohémsága, a szülők rokonházassága, melynek következménye hogy Lautrec megállt a növekedésben, így válva a festészet legapróbb termetű modern titánjává és egyben a Montmarte halhatatlanjává. Emberként ellenállhatatlanul szeretetre méltó „clown”, egyben nagy kicsapongó is volt, egyike az „örök lázadó” típusának. Nem ismerte a „konvenció” fogalmát. Ugyanakkor nem volt direkt szándékú polgárpukkasztó, egyszerűen csak ilyenné tette származása, testi fogyatékossága és lelke, mely nem ismert korlátokat, megszabottságot. Nem véletlen, hogy modelljei nem a „boldog békeidők” szalonjainak elegáns világából kerültek ki. Igazi élettere Párizs híres szórakozónegyedének, a Montmartre-nak pezsgő és eleven, tabukat meghazudtoló, forró hangulatú világa volt.  Sokkal jobban érzete magát itt, mint bárhol másutt. Egyszerre impresszionista és naturalista festményei témáját is innen kölcsönzi. És miközben megszállottan fest, majd jellegzetes plakátjaival megalapozza máig tartó hírnevét, túlesik élete nagy szerelmi válságán (Suzanne Valadonnal, a kor kedvelt modelljével), híres, vad éjszakákon és alkoholizmuson, mániákus rohamokon és idegösszeroppanáson, elmegyógyintézeten…Amúgy is beteg testét végül kikezdi választott élete, fiatalon, mindössze 37 évesen halt meg.

Híres történet, hogy a hétköznapi létezést mélyen megvető Lautrec 1893-ban beköltözött egy bordélyházba, ahol képsorozatot készített a prostituáltak mindennapjairól. Lenézett, megvetett, kegyetlen, zárt szabályok szerint működő világuk mögött megmutatta valódi vonásaikat, fájdalmaikat, tragédiájukat. Szerethető és esendő embereket ábrázol „mi sem természetesebb” módon: hétköznapjaikban, szabadidejükben és leszbikus ölelkezéseik alkalmával…Hiszen ebben a zárt világban nő és nő különös dacszövetsége többnyire hamarabb kialakul, mint a hétköznapi életben. Nemcsak gondjaikat, igen gyakran testi örömeiket is megosztották egymással az itt élő leányok és Lautrec nem talált ebben semmi kivetnivalót. Szerette ezeket a lányokat és azok is őt…A hitelességéért és az irántuk tanúsított rokonszenvéért. Íme még néhány kép bizonyságul:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lautrec életéből elsőrangú film készült 1998-ban, ott is szerepet kap életének ez a különös kis korszaka. Aki teheti, mindenképp nézze meg!

És ha már Franciaország, zárjuk soraink egy kis francia hangulatot idéző muzsikával, egyik legkedvesebb énekesnőnk, a "kis veréb" jóvoltából...

 

 

Címkék: kultúra művészet leszbikus patricia highsmith carol toulouse lautrec

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://cafeleszbosz.blog.hu/api/trackback/id/tr812688046

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása