E képzeletbeli rovatsorozatunkban világhíres leszbikus hölgyek (bár ezt írnom sem kellene) kerülnek bemutatásra, amolyan Gina-stílusban.

És hát ki mással is kezdhetnénk a sort, mint a legelsővel, aki azonnal meg is kívánja, hogy rovatcímünkön mindjárt módosítani kelljen kicsit: a hölgy ugyanis nagyon leszbikus! Olyannyira, hogy mi utódok is róla, pontosabban arról a szigetről kaptuk polgárjogot nyert gyűjtőnevünket, ahol életét töltötte…Nem árulok zsákbamacskát, elsős gimnáziumi irodalomóráink idétlen összevihogásainak (hogy mi is ez…? egy nő, aki nőkhöz írta forró hangú verseit…? hát izé, hehehe…), magyar tanáros pironkodásainak tárgya és alanya, az „ibolyafürtű, szent, édesmosolyú” Szapphó következik most!  

Szapphó

 „Némelyek azt mondják, hogy a Múzsa kilenc. Be kicsiny szám!Leszboszi Szapphó ím, tízre egészíti ki.”

Hogy mit tudunk róla pontosan? Vajmi keveset…Még pontos születési dátumát sem. Sőt eredeti névalakja sem ez, hanem Pszapphó volt. Csak annyi bizonyos, hogy az i. e. 7-6. század fordulóján élt, Leszbosz szigetén írt és alkotott. Előkelő arisztokrata családból származott, Mütilénében fiatal lányokból társaságot (thiaszosz) alapított Aphrodité és a múzsák tiszteletére. Barátnői körében, akikhez gyengéd szálak fűzték, a zenének, a táncnak és a művészeteknek hódolt. Emellett verseiből kihámozható bizonyosság, hogy egy leánya született, akit Kleisznek hívtak, hogy néhány évig Szicíliában élt száműzetésben a kor politikai viszonyai miatt (ne feledjük, ez még nem a demokrácia kora Görögországban, hanem az ún. türanniszok időszaka), és egy nemrég megtalált papirusznak köszönhetően teljessé vált költeményéből az is kiderül, hogy nem fiatalon halt meg, merthogy mélyen bántották az öregedés tünetei…Valóban vajmi kevés, ezért hát itt-ott kiegészítette a hagyomány…Szapphó már életében mítosszá lett, halála után még inkább az…Ilyen makacs legenda, hogy egy ifjú révész iránt érzett reménytelen szerelme miatt levetette magát Leszbosz egyik hegyéről (Leukasz szikláiról). Utóbbit, valamire való leszbikusok révén, kevésbé vagyunk hajlandóak elhinni, bármennyire is megihletett költőket, írókat, képzőművészeket eme utolsó pillanat…Évszázadokkal később, mikor már értetlenül álltak vonzalmának irányultsága előtt, megpróbálták „tisztára mosni” nevét és „tisztes” költőnőt faragni belőle, aki nyilván nem szerelemet, csak „mély” tanár-diák viszonyt érzett verseinek ihletői iránt…Olvassuk el legszebb, legismertebb költeményét és no comment-esen (persze engem kommentezzetek csak:-) megkapjuk a választ:

 Boldog ember, mint Uranos lakói,

A ki vígan ül, kegyes, ellenedben,

S andalog kellő szavad édes hangján,

S gyönge mosolygást

Ajkadon látván szeliden lebegni,

Melyre megdöbben kebelemben a szív,

Mert jelenléted leborít azonnal,

És oda lészek.

Nyelvem eltompúl ajakim között, s gyors

Égi tűz ömlik tetemimre végig.

Zúg fülem, s bágyadt szemeim borúinak

Eji homályba.

Arcomon végig hideg izzadás foly,

Reszketek, fúlok, s halavány virágként

Hervadó színnel rogyok a Halálnak

Karjai közzé.

(Kölcsey Ferenc fordítása)(A verset sokan, sokféleképpen lefordították, külön ajánlom még Ady Szapphó szerelmes éneke című átültetését is, mert szerintem e kettő a legjobb)

Hevenyészett kis irodalomóránk után pedig tegyük fel az igazi kérdést:

Miért rajongjunk Szapphóért?

A válasz egyszerű, ám sokrétű...

Először is: képzeljük el, hogy nem létezik más a térképeken, csak az, amiről az antik világnak tudomása volt. Ennek a világnak a középpontjában helyezkedett el Görögország, melynek lüktető magja a szív alakú sziget: Leszbosz volt. Ott élt egy aprócska, kreol bőrű asszony, aki verseket írt…

Szapphó volt a tizedik múzsa, s ilyen minőségében az egyetlen élő alak a Helikonon.

Igen, Szapphó is Múzsa volt, halandó múzsa. A múzsák, mindig táncoltak, énekeltek, a lantjukat pengették, ő sem tehetett mást: táncolt, énekelt és a lantját pengette. És ha már pengette, megosztotta tehetségét (és szerelmét) más földi lányokkal.

Szapphó versei töredékesen is izzanak a jelenben. Nem ismerhettük „hallatlan fejét”, azaz művei nagy részét, de csonkán is átsüt rajtuk az érzelmek delejes ereje. Ezért „villog úgy, mint a tigris bőre, nyersen”. Jelenleg három teljes költeményét ismerjük mindössze. És ebből sejthetjük, milyenek lehettek töredékesen ránk maradt művei egész korukban. Ezek „titkosírássá váltak”, megfejtetlenek, feltörhetetlenek mindörökre, de homályosan, a tudatalattinkban érezzük üzenetüket. Töredékesen is mágikus erejűek.

Szapphó volt az első női művész a világon. Az első nagy művész. Nem azért volt nagy, mert neve több mint kétezer esztendőn át fennmaradt. Hanem mert a legmagasabb színvonalú alkotásokat hagyta örökül. Ő az első halhatatlan művésznő.

Szapphó volt az első író nő.

Szapphó volt az első tanárnő is. Közösséget teremtett. Egy női közösséget. Az első ismert női mikrotársadalmat ő hozta létre. Ráadásul egy olyat, mely egyenrangú volt a férfiakéval.

Ő volt az első nő, aki a szerelem nyelvén írt. Olyan leplezetlen őszinteséggel, mint előtte senki. Feltárta a lelkét, megmutatta magát, a maga valójában. Leleplezte magát. Mert őszinte volt. Ez az őszinteség és kitárulkozás, ez az erő teszi őt annyira modernné, a szó legnemesebb értelmében. Ha verseit olvassuk, nem a múlt leporolhatatlanul ódon és kellemetlenül idegen és távoli szagát érezzük (mitológiai utalások ide ,antik strófaképletek oda) hanem hogy frissek, elevenek, lüktetnek, mint az élet. Hitelességük élővé teszi költeményeit. Egyszerre újszerűvé és jelenvalóvá, itt és most átélhetővé és mégis örökbecsűvé.

És Szapphó volt az első ismert leszbikus nő! Ezt se feledjük ki a sorból:-)

De nem azért kell ismernünk a nevét, mert leszbikus volt. A hangsúly nem ezen van.

Szapphó alakja sokakat megihletett, Ovidiustól a modern képzőművészekig. Sokan sokféleképpen látták és merevítették ki nekünk, mint a fényképezőgépek a pillanatot. Ahogy a lányoknak dalol a lantján, vagy ahogy Phaon, a révész miatt levetni készül magát Leukasz szikláiról.

Ám valójában Szapphó hús-vér, érző nő volt, aki élt és szeretett és szenvedett. Épp olyan volt, mint mi, csak bátrabb és őszintébb, önmagát mélyebben kereső és megélő. Ezért kell látnunk őt oly fenségesnek, amilyen volt is.

Szapphó nem a lét nagy titkait fürkészte, nem volt filozófus, mint a görög férfiak, nem is a rejtélyek izgatták. Az ő vallása a bizonyosság volt, a megélt szerelmek bőrön átlüktető bizonyossága. Az ő szótárában egyetlen fogalom kapott helyet: a szerelem.

Mert tudta, az egyetlen dolog, amiért érdemes élni-halni, az a szerelem. A szerelem, mely pokoljárás és mennyország is egyben, egy különleges, unikális érzés, ahol a kitágult lét minden dimenziója egyszerre van jelen. Az élet túlnő a pillanaton, különös tartományokat hódít meg, magát a teljes életet. És ha ez maga a teljes élet, akkor ez maga a halhatatlanság. Mert ami él, az nem halhat meg.

A szerelmet egyszerre keserűnek és édesnek is ő látta először. Igen a szerelem keserű, mert kiforgat teljesen a lelki nyugalmadból és békédből, mert elveszted önmagad. És édes is, talán pont ugyanezért. Szapphónak köszönhetjük ezt a szót. Ő használta először a világirodalomban:

  „Észbontó szerelemmel emészt megint

keserédes Erósz, ez a szörnyeteg.

Hozzám, Atthisz, a gondolatod se száll,

S Andromédához, akár a madár, repülsz…”

A szó görögül így hangzik: glüküpikron…

Mindezek után talán nem hangzik merész túlzásnak a vélemény, miszerint: Szapphó a világirodalom legnagyobb költőnője…Ő az a bizonyos „némber one”…

Di end, hát gudbáj hölgyeim és hölgyeim! Kellemes cherchez la femme-et mindenkinek!

Legközelebb egy magyar némber one-nal jelentkezem, addig is egy kis klip búcsúzóul!