CaféLeszbosz

Eme blog arra a melegen nemes feladatra tesz kísérletet, hogy csokorba gyűjtsön mindent, ami a leszbikussághoz kötődik, csak kicsit másképp szól a „másságról”: elsősorban kulturális vonatkozásait veszi hanyagul szubjektív eleganciával górcső alá leszbikus univerzumunknak, legyen szó irodalmi alkotásokról, filmekről, egyéb művészeti ágakról, „méltán hírességekről”. Vagyis aki dielvördről, imedzsinmíendjú-ról, Madonna, Britney és egyéb trendi hölgyhírességek nemzeteket átívelő csókváltásainak misztikus üzenetéről, Lindsay Lohan leszbikus kalandjairól és EcetTera… akarna e helyütt olvasni, az egy másfajta kávézóba üljön be, amolyan gyorsbüfésbe:-)

Bemutatkozás

Ladies and Ladies and Gentlewomen!:-)

I am Gina…(but not Gershon, és mégcsak nem is a nagy Loló:-)
Teljes nevem Venus Aphrodité Gina Monologue, de szólítsatok csak Ginának…

Friss topikok

EGY FEMME FATALE FESTŐNŐ A 20. SZÁZADBÓL – TAMARA DE LEMPICKA

GinaM 2011.05.02. 17:01

Még előző életemben ismertem meg őt. Akkoriban de La Salle hercegnőnek hívtak és a húszas évek cseppet sem névtelen leszbikusaként fő vadászterületemet a bohém szalonok és a Szajna bal partjának füstös night clubjai jelentették. Óh, azok a 20-as évek! Párizs! Dekadencia! Jazz-korszak és charleston, külhonból ide emigrált mindenféle nációjú előkelőségek, vagyonos szépasszonyok, feministák és leszbikusok, vad koktélpartik, gigolók és táncosnők, szivarfüst, Gertrude Stein és Josephine Baker…!
Jómagam akkoriban szép és érdekes „áldozatok” után kutatgattam jellegzetes férfias öltözékemben. Gazdag voltam, bármit megengedhettem magamnak. Egész a nagy gazdasági válságig, mikoron is elvesztettem szinte összes pénzemet. Így hát önkéntes „száműzetésbe” vonultam és ettől kezdve puritán életvitelt folytattam az Alpokban vett házamban, mert szabadulni akartam önön romlottságomtól és az emlékektől. Persze hiányzott Párizs feslett bája. Sokat gondoltam Tamarára, a híres festőnőre is… Tamarára, aki rólam is készített néhány monumentális portrét, mint legtöbb szeretőjéről. A legismertebb festmény, melyen megörökítődtem, párizsi házában az ágya mellett függött… 

A 20-as évek elején ismertem meg őt egy lokálban. Késő éjszaka volt, mindketten kissé kapatosak voltunk. Ő megdicsérte különleges öltözékem, én eközben megcsodáltam blazírt arckifejezését, csillogó, vörös ajkát, felkavaróan hideg, acélkék szemeit, magas alakját, szőke haját, gyönyörű, hosszú kezét, melyen rikító vörösre voltak festve a körmök. Európa bohém „fővárosában” akkoriban már jól csengőnek számított Tamara de Lempicka neve, aki 1922-től rendszeresen kiállított Párizs előkelő szalonjaiban. Suttogtak is róla mindenféléket. Hogy mindkét nemre nagyon veszélyes, hogy titokzatos, hogy kíméletlen és excentrikus, hogy ízig-vérig emancipált nő, hogy felfedezett magának egy merészen új festői stílust stb…
Először is: megígértette velem, hogy modellt állok neki. Aztán átbeszéltük az éjszakát. Megtudtam róla, hogy 1898-ban született Tamara Gorska néven egy lengyel-orosz családban. Képzőművészeti iskolába járt Szentpétervárott, imádott festeni, és már tizenhárom éves korában elhatározta, hogy művész lesz. Modern szemléletű nagyanyjával tett olaszországi útja során a reneszánsz és a manierizmus szépségideálja ragadta meg leginkább. Férjével, a grófi rangú ügyvéddel, Tadeusz Lempickivel és közös kislányukkal, Kizette-tel 1919-ben Párizsba menekült az 1917-es orosz események utáni megtorlások elől. Mivel az előkelő családfőnek nehezen ment a munka világára való „ráhangolódás”, Tamara elhatározta, hogy kenyérkeresetként festeni fog. Párizsban folytatni kezdte hát művészeti tanulmányait. Áradozott mestereiről, Maurice Denis-ről és André Lhote-ról. Ez utóbbi volt, aki megmutatta neki, hogyan lehet a kubizmus mértani formáit neoklasszicizmusba oltani, és ő keltette fel az érdeklődését kedvence, Jean-Auguste-Dominique Ingres művei iránt is…(a nagy festő híres fürdőjeleneteiből később saját stílusában merész változatokat készített).
Hajnalban együtt néztük meg a napfelkeltét a Montmartre felett, a délelőtt pedig már egymás karjaiban talált. Szeretők lettünk, miközben mindketten továbbra is szorgalmasan bújtunk más nők ágyába. Nem adtuk fel megszokott életvitelünket egymás miatt, nem volt harag vagy féltékenykedés köztünk, vérmérsékletünk és élethabzsolásunk miatt egyikünk sem volt berendezkedve tartós kapcsolatra. Érzelmeinket, ha voltak is, nem mutattuk ki, ez íratlan szabály volt akkoriban olyasfajta vampok között, mint mi voltunk.
Jól emlékszem vele kapcsolatban az 1925-ös esztendőre, hisz igazi fordulópont volt művészeti karrierjében. Két okból is. Egyrészt Párizsban ebben az évben nyílt meg az első art deco kiállítás, melynek darabjait a dekorativitás, elegancia és luxus jellemezte. Tamara a világon azóta is szinte egyedülálló módon festményeivel ragadta meg ezt a stílust.
Első önálló bemutatkozása is ekkor volt Milánóban, melyet Emmanuele di Castelbarco grófnő szervezett s melyen én is jelen voltam, testi mivoltomban és képszerű alkotásként is. Rendkívül büszke voltam Tamarára. A két kiállítás megnyitotta előtte nemcsak a felsőbb körök kapuit, de nemzetközileg is ismertté tette a nevét.
Tamara tehát egy csapásra híres lett, képei is jól fogytak, úgyhogy hamarosan megválogathatta saját klienseit: gazdag és neves párizsiak gazdag és neves portréfestőjévé avanzsált. Több képet készített rólam is. Hogy festés előtt, közben, után mik történtek közöttünk, az olvasó fantáziájára bízom…
Hogyan határoztam volna meg művei lényegiségét, ha egy firkász megkérdezi tőlem akkortájt? Nos, talán így:
„Alkotásai sajátos stílusa, jellegzetes témái miatt félreismerhetetlenek: erőteljes festményei a modernizmus, a gépiesedés, az art deco szellemét képviselik, a gazdagság és dekadencia világát idézik, azt, ami annyira jellemzi mostanság a francia fővárost. Különösen gyakran ábrázol monumentális női aktokat, ahol a test részei mintha építőkockákból épülnének fel. Ez mindenképp kubista hatás. Ábrázolási ugyanakkor pont a kubizmus törekvéseinek ellentmondóan nagyon stilizáltak, letisztultak, érzékletesek. Egyfajta poszterszerű sima tökéletesség érzetét keltik a nézőben. Tamara - ahogy sokszor megjegyezi nekem - azt vallja, hogy a művészetnek lázadnia kell minden közönséges, csúnya vagy banális dolog ellen. „Modelljeidben keresed az eleganciát” – mondogatja rendszeresen. Képeiből árad az erős erotikum és érzékiség, egyfajta nyomasztóan klasszikus, szoborszerűen merev hidegséggel és visszafogottsággal elegy. Mégis: jómagam épp ettől találom olyan nyugtalanítónak és izgalmasnak festményeit”…
…És persze őt magát is emiatt tartottam oly izgató jelenségnek. Mert művei saját lényének lényegét ragadták meg. Talán nem véletlen, hogy egyik leghíresebb festményének témája épp önmaga volt. Címe: Önarckép. Tamara a zöld Bugattiban. Imádtam róla ezt a képet!
Ekkor készült egy másik híres portréja is, melyen engem örökített meg, jól kihangsúlyozva magas, férfias kiállásomat. Jellegzetes fekete férfiöltönyt és lovaglóruhát egyaránt idéző öltözetemben pózoltam neki vörös szőnyeggel borított lépcsőn állva, jobb oldalamon egy fekete oszlop, balomon sötét, félrehajtott függöny…Sic itur ad astra…
Tamara imádta a női testet. Imádott nőket festeni. Lányokat, akiket gyakran az utcáról szedett fel…Modelljeinek többségével egyben viszonya is volt. Rajtam kívül híres modell-szeretője volt még akkoriban Ira Perrot, akit fehér liliomokkal a karján festett meg híres festményén.
Másik ismert múzsája Susy Solidor, kinek szépségéért, fáradt-rekedtes különös hangjáért én is lelkesedtem akkoriban, lévén, hogy egy éjszakai klub énekesnője volt.

A legismertebb ilyen kalandja nyitányakor Kizette lányával együtt mindketten jelen voltunk. Épp a Bois de Boulogne-ban sétálgattunk, amikor megláttunk egy gyönyörűséges, egzotikus nőt, aki a Rafaela névre hallgatott. Először csak az tűnt föl nekünk, hogy mindenki ezt a nőt nézi, de ahogy közeledtünk felé, mindannyiunkat teljesen magával ragadott Rafaela szépsége. Leginkább Tamarát…Ismertem őt. Tudtam, hogy rögtön leszólítja és megkérdezi tőle, nem akarna-e modellt állni a számára. Rafaela persze igent mondott. Ha jól emlékszem, utána egy éven keresztül volt a modellje és vágyainak tárgya. A szép Rafaeláról túl sok kép nem készült ugyan, de neki köszönhető Lempicka egyik legszebb portréja, amely Az álom címet viseli.
Később Tamara mesélt nekem szerelmük furcsa zárlatáról, melynek szüzséje röviden a következő: miközben Rafaelával dolgozott, nemcsak a festőnőt nyűgözte le a modell szépsége, hanem a szemközti lakásban élő férfit is. Természetesen mindketten tudatában voltak a férfi fürkésző tekintetének, de nem különösebben zavartatták magukat, sőt még izgatta is őket a kukkoló figyelme. A sors fintora, hogy Rafaela épp ezért a férfiért hagyta ott a modellkedést és őt, mert a kukkoló megkérte a kezét és a nő hozzáment feleségül… Tamara, aki sosem beszélt érzelmeiről, hamar megvigasztalódott. Image-éhez szervesen hozzátartozott hírhedett nimfomániája: rengeteg férfival (pl. Gabriele d’ Annunzióval, az olasz költőfejedelemmel, Mussolini kenyeres pajtásával) és nővel volt szerelmi afférja. Nem mellesleg a 20-as években szoros kapcsolatot ápolt azzal a leszbikus művészkörrel is, melynek olyan tagjai voltak, mint pl. Vita Sackville-West, Virginia Woolf nagy szerelme.
Tamara nemcsak szabados szexualitása, (vad partijairól, melyeken meztelen lányokat „szolgáltak fel” ízlésesen vacsorára, akiket aztán ő „fogyasztott el”, legendák keringtek belső köreinkben) hanem extravagáns életmódja miatt is hírességnek számított akkoriban. Akármerre mentem, mindenütt egy hozzá kötődő történet fogadott. A kislányával amerikai magazinokban szerepelt, ruházkodása divatot teremtett. Csak olyan fotók jelenhettek meg róla, amelyek a legelőnyösebbnek mutatták a külsejét. A Die Dame nevű német divatlappal való együttműködése pedig még nagyobb hírnevet szerzett neki. Imádta a luxust, modern, független nő volt, aki saját maga irányította életét. Nem csoda, hogy Tadeusz Lempicki egyre inkább árnyékba szorult ünnepelt felesége glamúros életében. A festőnő a tönkrement a házasságból távozó Lempickit „Tökéletlen férfi” címmel örökítette meg, jegygyűrűt viselő kezét szándékosan és feltűnően vázlatosan hagyva.
1933-ban ismét férjhez ment, ezúttal egy magyar származású báróhoz, Raoul Kuffnerhez, akinek a segítségével mindent megkapott, amire valaha is vágyott: arisztokrata címet, rangot és gazdagságot.
A harmincas években végleg elváltak útjaink. Sosem láttam többé. Sosem tudtam elfeledni őt. Sosem árultam el neki, mennyire megbűvölt Sosem mertem bevallani, mennyire a hatása alá kerültem… 

A teljes életportré megrajzolásához most a 21. századi bolgger, Gina veszi át a szót:
A 30-as évek közepére de Lempicka komoly alkotói válságba került, maga is mély depresszióba esett és ki tudja, minek a hatására, de úgy tűnik, hogy valamilyen „megvilágosodás-élményben” volt része. Ebben az időben ugyanis elkezdett szegény embereket ábrázoló képeket, valamint vallásos témájú festményeket festeni. Még azt is tervezte, hogy kolostorba vonul, de csak egy festmény született az egyik apácanővérrel való beszélgetése nyomán.
1939-ben de Lempicka a közelgő háború elől New York-ba ment családjával abban a reményben, hogy új témákat talál a képeihez. Az Újvilágban azonban nem tudta „tartani a lépést” az absztrakthoz vonzódó fiatal festőgenerációval, akik gúnyosan csak „a bárónő ecsettel” kifejezéssel illették. Végül megint Párizsban kötött ki elhíresült lakásában és műtermében, ahol ismét a nagy mesterekből próbált meg ihletet meríteni. A képeiből rendezett retrospektív kiállítások, amelyeket 1961-62-ben Párizsban és New Yorkban rendeztek, sorra megbuktak. De Lempicka többé nem akart kiállítani, sőt, férje halála után a festést is abbahagyta. Az 1980-ban, Mexikóban bekövetkezett halála előtt azonban még egyszer újra megízlelte a sikert. A hetvenes években ugyanis néhány fiatal galériatulajdonos rávette, hogy állítsa ki a 20-as és 30-as években készült képeit, így még életében tanúja lehetett napjainkig tartó újrafelfedezésének.
Mára vitathatatlanul az art deco bálványozott ikonját tisztelhetjük benne, sokan egyfajta korlenyomatként hivatkoznak műveire, melyekért nem kisebb hírességek rajonganak, mint pl. Madonna, Sharon Stone, Barbara Streisand, Jack Nicholson…

Tamara de Lepicka, aki igen jól megválogatta a halhatatlanság kellékeit, még halálát is kiválóan „megrendezte”. 82 évesen hunyt el a mexikói Cuernavaca városában, álmában; utasításainak megfelelően hamvait leánya egy helikopterről a még aktív mexikói Popocatépetl vulkán kráterébe szórta…

Zárásként következzék néhány "beszédes" alkotás egy csokorban:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Címkék: kultúra művészet leszbikus tamara de lempicka

2 komment · 1 trackback

A bejegyzés trackback címe:

https://cafeleszbosz.blog.hu/api/trackback/id/tr662872097

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Melegként, párban 2011.05.06. 09:35:29

Szűcs Balázs Légy az otthonom című  könyvének bemutatóján került szóba a téma, vajon mennyire és miben különböznek a meleg párkapcsolatok a heterókétól. Innen ihletet kapva jutottam el arra...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

shantika 2011.05.26. 00:37:59

Kedves Gina!Nagyon színvonalasak az írásaid, és rengeteg új dolgot megtudtam a blogodból, hmmm, ki gondolta volna, milyen izgalmak vannak az életben :P ;)) Már nagyon várom a következő posztot!

GinaM 2011.09.15. 11:59:03

@shantika: Na akkor itt vannak poszt a posztok...:-)Kicsit megkésve meg köszönöm a biztató szavakat!
süti beállítások módosítása